Az élet a határt átlépve

Befejeztem a főiskolát, és már az iskolai évek alatt is dolgoztam. Nem újdonság, hiszen sokan tesznek így. Ki a bulizásra, ki egy új kocsira, ki új ruhákra költi. Az én célom az volt mindig is, hogy bár nem tehettem meg anyagi okokból, hogy otthonról elköltözzem, családomat mégis próbáltam mindig tehermentesíteni: legalább engem ne kelljen ruházniuk és ellátniuk. Már gimi alatt is mindig volt valami pénzforrásom. Diplomával a kezemben jött a felismerés, hogy "ezzel most mit kezdjek?" Idegenforgalmat tanultam, és a hozzá kapcsolódó közgázt, matekot, jogot, pénzügyet, számvitelt és egy csomó szakirány tárgyat. Hiába voltam büszke magamra a diploma osztón, a munkaerőpiacon nem kellettem igazán. Pedig akkor már több, mint egy éve a budapesti repülőtéren, vagyis ha úgy vesszük, szakmai tapasztalatom is volt. Hiába az állandó és biztos munkahely, az ember mindig többre vágyik! Éveken keresztül jártam Európa minden részére interjúzni, de azért az álmomat is követni akartam: lássunk világot, legyünk légiutaskísérők! Persze, mi sem egyszerűbb. Rengeteg interjún voltam, amikor végre végiggondoltam a dolgokat, és arra az elhatározásra jutottam, hogy még egy esélyt adok a repülős álmomnak, és aztán vége, keresek mást! Az utolsó interjúra készültem fel talán a legjobban! Vettem egy rakat könyvet, amik kifejezetten légiutaskísérő-interjúkra készít fel. A könyvet olvasva pedig elképedtem, hogy milyen hibákat követtem el. Pedig azt hittem, hogy mindenre figyeltem. Nem így volt. Szóval még egy esély. Végignéztem a hirdetéseket a neten, és megkerestem a legkorábbi következő légitársaságot, amelyik Budapesten szervezett válogatást. Munkahelyemen beteget jelentettem, mert ugye egyébként esély sincs interjúra eljutni. Felöltöztem szépen, ahogy a könyvekben is leírták a legnagyobb alapossággal, és bevágódtam az interjúra. Veszíteni valóm azt hiszem nem volt. Kicsit talán már le is mondtam erről a karrier lehetőségről. Nos, az interjú nagyon gyors volt, mert rengeteg jelentkezőt kellett bezsúfolniuk az adott napra. Korábbi tapasztalataim szerint túl gyors is. A választ pár nappal későbbre ígérték, én meg addig csodák csodájára meggyógyultam, és másnap már mentem is vissza dolgozni. És tényleg: pár nappal később kaptam az e-mailt, hogy sikeres voltam az interjún, és kezdhetek csomagolni, mert heteken belül indul a képzés külföldön, a további tájékoztatást pedig folyamatosan ígérték. A cégnél ahol akkor dolgoztam felmondtam, és kezdtem intézni a szükséges papírmunkát a költözés előtt. Volt mit: kb 30 oldal formanyomtatvány, igazolások, bizonyítványok, diplomák... Mégis annyira izgatott voltam, hogy örömmel estem neki az életem dokumentálásának, és annak hivatalosságának bizonyításának. Még Magyarországon voltam, amikor megkaptam az értesítést, hogy Olaszországban lesz a bázisom. Amikor elolvastam az üzenetet, örömömben sikítottam egyet, és őrült módjára rohangáltam fel-alá a lakásban - még szerencse, hogy egyedül voltam akkor otthon. Tengerparti város, nyár, napsütés és álmaim munkája. Teljesen valószínűtlennek hatott, hihetetlennek. Miután elfáradtam az ugrálásban, azért még megnéztem egy párszor az e-mailt, hogy jól láttam-e, nincs-e valahol eldugva kisbetűs részben, hogy csak vicc volt, és mehetek mondjuk Skóciába. Lényegében napok alatt elintéztem mindent, és tűkön ülve vártam az indulás napját! Barátoktól elköszöntem, családomat folyamatosan ölelgetve ígérgettük egymásnak, hogy majd minden nap beszélünk, és olyan gyakran utazom haza, amennyire csak lehet, és majd jönnek ők is hozzám. Amikor már minden kész volt, és én is készen álltam az utazásra, apuék kivittek csomagokkal együtt a reptérre, és akkor nyílalt belém először az az érzés, hogy dehogy is megyek én el innen! Szüleim nyakán úgy csüngtem, mintha most értem volna haza 20 év száműzetésből. Nem akart indulni a lábam. Viszont tudtam, hogy ha anyut meglátom, hogy a nagy búcsúzkodásban elsírja magát, akkor soha nem indulok el a reptéri tranzit felé. Vettem egy mély levegőt, és csak megindultam. Évekig próbáltam megkapni ezt a munkát, és most sikerült! Most nem léphetek vissza, mert egy életre megbánnám! Szüleimet hátrahagyva átmentem az utasellenőrző ponton, és ahogy becsukódott mögöttem a tranzit ajtaja úgy éreztem, hogy vége. Muszáj visszajutnom. De innen már nincs visszaút. Mármint lenne, hiszen ott dolgoztam a reptéren, tudom hogy mi lenne a menete. Viszont Öcsémet nem tudtam nem felhívni! Ha őt nem hallottam volna még indulás előtt, akkor tényleg nehéz lett volna felszállni arra gépre. Nagyon korán értem Ferihegyre akkor, és még két óra volt indulásig, én pedig már a tranzitban. Még jó, hogy akkor volt ott bent is dohányzó terület. Azóta már tilos ott a füstölés. Még vagy ezerszer megnéztem, hogy nálam van-e minden, amire szükségem lesz, az ottani ismerős címe, telefonszáma... Úgy vánszorgott az idő, mintha inkább állna. Percenként nézem az órám, és csak sétálgatok a terminálon, mintha legalábbis lenne ott bármi érdekes, amit addig még nem láttam volna, nem ismertem volna. Ahogy közeledik az indulás ideje, lassan emberek kezdenek gyülekezni a beszálló kapunál. Amint odaáll 2-3 ember, mindenki felpattan aki azzal a járattal repül, és ott áll még vagy fél órát. Ezt soha nem fogom megérteni: mindenkinek megvan a kijelölt helye a gépen, akkor meg minek a tolakodás és nyomulás, főleg, hogy a gépünkre még várni is kell. Aztán telik tovább az idő: utastársak a sorban ácsorognak, én meg még megyek egy kört cigizni. A füstöléssel is végeztem, újságot is vettem, és még csak most mondják be a járatom. Időm még bőven van, mert még úgyis minden sorban álló utas egyesével elő kell, hogy keresse a beszállókártyáját és igazolványát: "ja, az is kell?". De végül mindenki a gépen, és a biztonsági bemutató és rövid gurulás után menetrend szerint indul meg a gép alattunk Dublinba. Felbőgnek a hajtóművek, meglódul sok tonnányi fém, és amint érzem, hogy megemelkedik a gép, végiggondolom, hogy hamarosan én is ilyen gépen fogok dolgozni, ez lesz a munkahelyem. Az aggodalom ismét átcsap izgatottságba és örömbe. Elindultam külföldre: dolgozni, élni, egy jobb életet találni. Ennek két éve, de még mindig előttem van az indulás minden pillanata.